Néha elég szarul kell érezned magad ahhoz, hogy sikerüljön kikerülnöd a körforgásból. Abból a körforgásból, amely sokáig az életed határait jelentette.

Van úgy, hogy eljön a pillanat, amikor magzatpózban görcsölsz az ágyban, és legszívesebben vonyítanál, majd hirtelen felébredsz: egy olyan helyen, ahol nagyon, de nagyon rég elaludtál. Az egyszerűség kedvéért hívjuk ezt a Napsütötte Rétnek. Szóval elaludtál, olyan rég, hogy az eszed azt súgja: ez a hely, ahol most feleszméltél, nem is a valóság.

Pedig az. Különös ismertetőjele, hogy ha látni akarod, nincs szükség a szemedre, ha tudatosítani szeretnéd, nincs szükséged gondolataidra. Egyszerűen csak van. És nem történik benne se rossz, se jó. Néha mindez már túl hidegnek, és lelketlennek tűnhet. De épp ellenkezőleg: ez a hely minden létező dolog istene, anyaméhe.

Szeretnék minél közelebb kerülni ehhez a helyhez, és minél kevesebbet aludni. Bevillant egy megérzés: eddigi életemre visszatekintve felismertem pár ismétlődő mintát. Mindegyik minta egy-egy álom, köztük az ébrenlét hosszabb-rövidebb hézagaival.

Milyenek ezek az álmok?

Az egyik legfontosabb ismertetőjelük, hogy idegennek érzed magad. Először még rejtegeted az érzést, még magad elől is. Tuti, hogy veled van baj, legtöbbször senkit sem látsz, akinek nyíltan elmondhatod a kétségeid: hogy valójában ez valami látszat-világ, szinte vég nélküli szenvedéssel és tudatlansággal.

Építesz hát egy modellt, amely szerint élhetsz, benne pár fontos és rengeteg töltelékelemmel - de a lényeg: a többiek modelljének mintájára. És felhúzol pár falat: van, ami az ellenséges külvilágtól véd, és van, ami az identitásod tartja egyben.

Ez  a felépítmény persze később még alakulhat, de amikor egy tiszta (és általában nehéz) pillanatban kezedbe kerülnek bizonyítékok, amelyek azt mondják: a te tákolmányod is alapjaiban hibás - először ugyan megdobban a szíved, és már-már el is indulsz az ébredés felé, végül nincs erőd kidobni az egészet. Aztán történik pár dolog, amely újra elviselhetővé az álmot, és észre sem veszed: már nagyon messze jársz a Napsütötte Réttől.

Érthető, hogy nem akarsz mindent lerombolni, hisz az olyan lenne, mintha meghalnál. Ha csak a jelenlegi világod tűnne el, úgy érzed, már átvészelnéd - azonban szeretteid fájdalma eddigi éned elvesztése felett még nagyobb elrettentő erő lehet.

És milyen a valóság?

Nem tudom. Amihez kötni tudom, azok pillanatnyi benyomások, néha pedig szerencsés percek és órák sorozata. Úgy hiszem, ezek lesznek a képkockái annak a filmnek, amelyet életem utolsó pillanataiban látni fogok.

Nem akarok addig várni. Nem akarom azzal az érzéssel elhagyni a világot, hogy mennyivel hosszabb lehetett volna ez a film. Hogy mennyivel több időt tölthettem volna ébren. Hogy mennyivel több embernek beszélhettem volna arról, hogy mit érzek - és hogy hány embert kérdezhettem volna meg, ő mit érez.

Kell egy híd. Nem akarom eldobni a modellt, mert hozzá van kötve az életem. De a rabja sem akarok lenni, ezért elindulok. Az álmomban jelenik meg a híd, amelyen átsétálhatok a Rétre - és ha oda jutottam, már mindenféle megrázkódtatás nélkül fel is ébredhetek.

És kezemben a térkép. Rajta minden lény, akinek szemében a valóság köszön vissza, és minden mély megérzés és benyomás, amit valóban fontosnak tartok - semmi más.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.